Alakul – és ez már az igazi! Avagy a győzelem édes íze

2025. június 27. - Szigetfalvi Áron

2024. szeptember 21. otthon a Debrecen ellen

Amikor a barátaimnak említettem a blog ötletét, elhangzott a kérdés, hogy lesznek-e „gyűlölet percek”. Ezen a ponton elvileg ez a rész jönne, de alighanem csalódást kell okoznom. Bár a szomszédvár elleni rivalizálás számít az (egyik) legnagyobb rangadónak, de nálam ez 90 percre koncentrálódik. Hogy ez idő alatt válogatott szidalmak áramlanak egymás irányába, természetes velejárója bármely derbinek a világ minden pontján, ez alól nem kivétel a keleti rangadó sem. De a meccs után mindannyian visszavedlünk átlagemberekké. Szülőhelyet nem tudunk választani, és ha valaki lokálpatriótaként saját települése csapatát támogatja, teljesen természetes, és ebben a gyenge magyar fociban egyben tiszteletreméltó is, hogy még bárki ki tud tartani kedvenc klubja mellett. Ettől függetlenül tiszteletben tartom, ha más nagyobb vehemenciával áll bele a versengésbe, de én személy szerint ennél nagyobb „gyűlölettel” nem tudok szolgálni. Mert bár Bill Shankly szerint a foci sokkal fontosabb, mint élet-halál kérdése, de bármekkora fanatikus is vagyok én is, ez csak játék marad.

10 év után rendeztek ismét keleti rangadót az NB I-ben. Nyíregyházi focitörténelemben jobban tájékozott társunk szerint a rivalizálás már a századforduló tájékán is jelen volt a két város akkori csapatai között. Ez az évtizedek (évszázad) során mindinkább elmélyült. Tirpákok a hurkások ellen. A nyíregyházi szurkolók többsége a Debrecen elleni meccset tartja a legnagyobbnak. Én a kivételek közé tartozom, számomra inkább a Diósgyőr az első számú ellenfél (erről majd bővebben a következő bejegyzésben), persze a Loki elleni sem sokkal kisebb presztízsű csata számomra sem. A két csapat az ezredfordulóig hasonlóan hányattatott sorsú volt, állandó liftezéssel a két osztály között. Aztán 1999-2014 között eljött a szomszédvár aranykorszaka bajnoki címekkel, nemzetközi kupaszereplésekkel, így a rangadó sajnos egyoldalú lett, a döntetlen is csak ritkán jött össze. A kizárásunk óta egy szezonban találkoztunk a kupában, egy szezonban meg az NB II-ben, de akkor is a Loki volt az esélyes, így az akkori két döntetlen inkább volt bravúr. Erre a szezonra viszont az erőviszonyok ismét kiegyenlítődtek. Utoljára az NB I-ben a stadionavatós bejegyzésben már említett első meccsemen győztük le őket (azóta egyszer sikerült 2012-ben a kupában az odavágón), reális volt az esély, hogy 25 év után ez a sorozat megszakadjon.

Ekkor már Ajkán voltam, így rágtam a körmöm a sorsolásnál, hogy a két hazai rangadót nehogy valamilyen lehetetlen időpontba rakják. Szerencsére mindkettőre bejött a szombat este, így barátnőm szívét már idejekorán lágyítottam, hogy bármilyen kompromisszum árán is, de erre a két meccsre engedjen haza. Szerencsére megértő volt, látta rajtam, hogy a hétköznapi csalódások feszültségét ki kell adnom magamból. Hogy jusson is, maradjon is, csak szombat délelőtt vonatoztam haza. Anyámék nem voltak otthon, így nagymamámnál ebédeltem, aki a stadion közelében lakott. Mivel már régen voltam nála, ezért a gyülekezőt kihagytam, kb. egy órával a meccs előtt mentem a stadionba.

Ismét telt ház volt. Már a kezdés előtt is izzott a levegő, ment az üzengetés a két tábor között. A Mastiffs piros-kék elemekből álló koreóval készült. A piro elmaradt, ugyanis a rendőrség jelezte, hogy újabb „incidens” esetén komoly következmények lesznek…. A véleményem olvasható a kettővel ezelőtti bejegyzésben….

A meccs izgalmas volt és fordulatos, 0-1-ről sikerült fordítani. A vége ugyan „csak” 3-2 lett, de végig kézben tartottuk az irányítást. A Tábor a meccs előtti napon kiment az edzésre feltüzelni a játékosokat – sikerrel, tényleg hajtott mindenki. Ekkor már jól érzékelhető volt az erőszakos-letámadós stílusunk, amely egész ősszel jellemző volt ránk.

A szurkolás végig pörgött, az oldallelátó is sokszor jött a flow-val, a drukkolást kiírás is színesítette. Tökéletes este minden szempontból. Ránk fért már a sikerélmény, itt volt az ideje, hogy ne az esélytelenek nyugalmával menjünk neki a meccsnek (mert lássuk be, klubhovatartozástól függetlenül, egy rangadónak az a sava-borsa, ha bármikor eldőlhet bárhová).

A meccs után többen belevetették magukat az éjszakába, én viszont hazarohantam egy rövid alvásra. Másnap hajnalban útközben betoltam egy gyrost a Twin Peaks-ben, majd mentem vissza Pestre az első vonattal.

2024. szeptember 28. idegenben a Kecskemét ellen

Alapesetben úgy készültem, hogy ezt a meccset kihagyom a rangadók miatti kompromisszum részeként, de úgy alakult, hogy pénteken már szabadságon voltam, így a párommal együtt tudtuk tölteni, valamint barátnőm a kollégáival programot csinált szombatra, így kimenőt kaptam.

Miután Kecskemét nincs messze, és a meccset is normál időbe tették, a pesti körrel vonatos túra mellett döntöttünk. Aznapra esőt mondtak, ami azért volt gond, mert a kecskeméti stadion pont az a ritka kivétel, ahol a lelátót nem újították fel, a vendégszektor nem fedett, így reális opció lett a szarrá ázás. Az esőkabátomat ráadásul Ajkán hagytam, így vettem az aluljáróban egy vietnami árustól valami egyszer használatos sárga színű vackot, amelyben úgy néztem ki, mint akit lehugyoztak.

5-en indultunk útnak, a vonaton fülkés kocsik voltak, természetesen minden fülkében ült 1 db. ember. Egyikünk felvetette, hogy üljünk be valaki mellé, fogadjunk, hogy 10 perc múlva elmenekül. Végül 5 perc sem lett, a különböző focitúrás-ivós élmények megfeküdték a gyomrát… Az út így alapozással telt.

Kecskemétre aztán tényleg megérkezett az eső, és ki is tartott kb. a hazaútig. Ennek ellenére nagyjából 80-100-an voltunk a vendégben, és ami fontosabb, a játék kárpótolt: az első félidőben rúgtunk kettőt (ebből az egyik kb. a forduló gólja), ezzel le is rendeztük a meccset. A második félidőben szurkolásban már a következő heti Diósgyőr elleni rangadóra hangoltunk.

A visszaútra már heten lettünk, ezúttal sikerült befoglalni a büfékocsi melletti legelső fülkét, így a levezetés is jó hangulatban telt el.